Kérek egy kávét!
Mikor szükséged van valamire, azt sokszor nehezen mondod ki. Mi van, ha a másik nem azt szeretné, amit te, ha megbántod, rosszul esik neki. A gyermekek elmondják, mire van szükségük. Szólnak, sírnak, hisztiznek, kérnek, hízelegnek. Kiállnak az igényeikért, és ha kell, kiharcolják azt, amire szükségük van. Te kiállsz magadért?
Az egyik kliensemmel beszélgettünk a saját szükségleteiről, annak érvényesítéséről. Azt mondta: "de én nem akarok bunkó lenni, vagy másokat megbántani".
Milyen érdekes, hogy miközben úgy gondolta, hogy saját magért nem áll ki, közben kiáll a csapatáért, a párjáért, vagy akár a kedvenc csapatáért. Nem áll ki magáért, mert ahhoz mit fognak szólni. És erről eszembe jutott az egyik történetem.
Elmentem az El Caminora. Egyedül. Nem azért, mert bátor vagyok, bár sokaknak ez az első reakciójuk. Azért egyedül, mert szerettem volna magamra figyelni. Tervek és másokhoz való alkalmazkodás nélkül végigmenni az úton. Egész addig alapvető működésem volt, hogy másokra sokkal jobban figyeltem: mire lehet szükségük? Mit szeretnének tőlem? Hogyan feleljek meg az ő szükségleteiknek? Csak épp saját magammal nem törődtem.
Már az első nap után, a szálláson egy portugál férfival megismerkedtem. Beszélgettünk, és másnap együtt mentünk tovább. Teltek a napok, fogytak a kilométerek, és azt vettem észre, hogy zavar. Nem kifejezetten ő zavart, hanem az, hogy a séta közben arra figyeltem, hogy vajon meg akar-e állni, és ha én megállnék, de ő még nem akarna, akkor nem fogja jól érezni magát, nehogy úgy érezze, hogy miattam kell megállnia. Mi van, ha ő többet szeretne egyik nap gyalogolni, és miattam nem tud menni? Aztán rájöttem, hogy de én pont emiatt akartam egyedül menni az úton, hogy ne másokra figyeljek, és saját magam szükségleteit ne mások igényeihez igazítsam.
Eltelt három nap úgy, hogy folyamatosan azon gondolkodtam, hogy hogyan mondjam meg neki, hogy egyedül szeretném folytatni az utat. Hogyan mondjam el úgy, hogy ne bántsam meg. Mindenféle forgatókönyvet összeraktam már magamban, előre kigondoltam a válaszait is.
Aztán eljött a negyedik nap, és annyit mondtam: szeretnék egyedül menni. És annyit felelet: "Okay. Buon Camino!"
Mi lenne, ha kimondanánk csak úgy, a maga egyszerűségében, hogy mire van szükségünk, mit szeretnénk, mire vágyunk. Vannak hétköznapi dolgok, amiben ez természetesen megy. Egyszerű megfogalmazni, hogy "kérek egy kávét", anélkül, hogy túlmagyaráznánk, túlaggódnánk, vagy azon gondolkodnánk, hogy vajon ehhez mit fog szólni a másik. Sokszor túlgondoljuk, hogyan mondjuk el azt, amire vágyunk. Mindenféle indokokat felhozunk, hogy annak jogszerűségét alátámasszuk. Pedig a vágyaink nem mindig racionálisak.
Megfigyelted ezt már magadon? Írd le, mire lenne szükséged. Magadról szóljon, a saját szükségletedről, vágyadról. Rövidítsd le. Egy egyszerű mondat legyen, ponttal a végén. Kerüld a szabadkozásokat, magad vagy mások hibáztatását, a kifogásokat, a magyarázkodást. Egy egyszerű mondat, ponttal a végén.
És most megyek, iszom egy kávét. :-)
